Az elfogadás számomra az egyik legmélyebb és legszebb érzés, amit megélhetünk. Ez a festmény egy belső utazás lenyomata, egy átalakulásé, amely a küzdelemből indul és a nyugalomban ér véget.

Miközben festettem, nem terveztem semmit. Az ecset vitt az érzelmeim útján. A sötét, a fekete tónusokban ott van a küzdelem, a fájdalom és a bizonytalanság. Az arany melegsége a békét és boldogságot idézi, a megtalált egyensúlyt. A fehér, maga az elfogadás, a csend, ahol már nincs szükség válaszokra vagy magyarázatokra.

Számomra ez a kép olyan, mint egy tájkép belülről egy lelki táj, ahol végre elcsitul minden. Itt nincs zaj, csak csend. Nem kell semmit megváltoztatni, nem kell többé küzdeni, mert ami van, az úgy van jól.